„Szétfújja őket az egyházgyűlölet vihara” - A szerzetesnővérek Zircre internálása 1950 augusztusában
Hetvenöt évvel ezelőtt – 1950. augusztus 1-jének hajnalán – a kommunista hatóságok 459 apácát deportáltak a Zirci Ciszterci Apátságba. Az elkövetkező napokban kisebb csoportokban még újabb nővérek érkeztek, így mintegy ötszáz szerzetesnővér zsúfolódott össze a nagyjából száz fő befogadására alkalmas apátságban (a monostorban ekkor hetvenöt ciszterci szerzetes tartózkodott).
A visszaemlékezésekből és a korabeli levelekből is az rajzolódik ki, hogy a nővérek egyetlen jajszó nélkül, fegyelmezetten viselték sorsukat. A szemtanú szerzeteseket is megrendítette, illetve csodálattal töltötte el mindez, sőt Vendel apát úr szavait idézve: „még a sír szélén állók arckifejezése is nyugodt, sőt derűs volt.” Erre a türelemre és fegyelmezettségre szükség is volt, hiszen rövid idő leforgása alatt 44 teherautó érkezett, tizennyolc rendből és kongregációból szállítva ide a szerzetesnőket. Jelen sorok szerzője is többször hallotta a közelmúltban elhunyt Czike János atyától – aki beöltözésre készülő fiatal jelöltként volt szemtanúja a történteknek –, hogy hosszan feltorlódott teherautósor állt a településen, mert „bizony a szenet aránylag gyorsan le lehet szórni a kocsikról, de az idős és magatehetetlen beteg apácákat nem.” Az összesítések szerint közülük százötvenen voltak 60 év felettiek, negyvenketten pedig fekvőbetegek.
Az, hogy sem a pánik, sem pedig a zűrzavar nem lett úrrá az apátságon ebben az embert próbáló helyzetben, részben annak volt köszönhető, hogy a rendtagok néhány nappal a nővérek Zircre szállítása előtt értesültek a várható eseményekről, így – ha csak szerény körülményeket biztosítva is – fel tudtak készülni fogadásukra. Másrészt az apácák imádságos és fegyelmezett lelkülete, illetve alázata és alkalmazkodókészsége nagyban hozzájárult a konszolidált körülmények kialakításához.
A vendéglátó szerzetesek a nővérek lelki és szellemi szükségleteiről is igyekeztek gondoskodni, ezért számukra rendszeres gyónási és miselátogatási alkalmakat biztosítottak, továbbá lelkigyakorlatokat is szerveztek. Rónay Detre atya pedig énekkart is szervezett a vállalkozó kedvű lágerlakókból. A nővérek pedig a legnagyobb készséggel kapcsolódtak be a portaszolgálatba és a konyhai vagy templomi munkába. Sőt még kis varrodát is elindítottak, ahol saját- és vendéglátóik számára készítettek és javítottak ruhákat.
Mindazonáltal a legnagyobb nehézséget egy ekkora létszámú közösség élelmezése jelentette, amit saját anyagi forrásaiból az apátság sem tudott megoldani. A Gondviselő Isten azonban ebben a nehéz helyzetben is segített, hiszen Zirc és a környékbeli falvak hívő lakossága egy emberként mozdult meg a nővérek érdekében. A néhány darab tojástól a több mázsa lisztig vagy burgonyáig ki-ki azt adta, amire lehetősége volt. Megkapó, hogy ebben a helyzetben a felekezeti különbségek is teljesen eltűntek s a dudari református hívek szekérnyi adományát maga a lelkész hozta el a nélkülözőknek.
Az egyik lágerlakó, Páhy Ilona vincés nővér így emlékezett vissza az itt töltött hetekre: „Már kivilágosodott reggel, amikor Zircre érkeztünk. Odajöttek a jó szerzetes papok, testvérek, és segítettek az öregebb nővéreknek a magas autókról leszállni…Megható volt látni a jó környékbeli embereket, amikor látták a történteket, hozták a kis adományaikat.”
Hamarosan azonban ennek a kényszerűségből született, de mégis védett életnek is vége szakadt, hiszen a kommunista államhatalom megvonta a szerzetesek működési engedélyét, Zircet és a hozzá hasonló „lágerkolostorokat” pedig feloszlatták. Mindezekről a monostor krónikája így emlékezett meg: „A szent ruhák eltűnnek, [a nővérek] legtöbbje sírva cseréli át szürke világi hétköznapi ruhára, nem találják fel magukat, szétfújja őket az egyházgyűlölet vihara, és az egyház legszebb virágoskertje le van Magyarországon tarolva…” Nem egy olyan eset fordult elő, amikor a nővéreknek 60-70 kolostorban és szerzetesi hűségben eltöltött év után kellett a világban boldogulniuk, s a közösség védelmező közege nélkül létezniük.
Az utolsó nővérek 1950. október 15-én hagyták el az apátságot, ahonnan néhány nap múlva a még itt tartózkodó ciszterci szerzeteseknek is távozniuk kellett, és kezdetét vette a magyar szerzetesség negyvenéves pusztai vándorlása. Szent Pál szavaival azonban hisszük, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, s a többezer üldözött és megnyomorított szerzetes és szerzetesnő áldozata és hűsége ösztönzően hat, és segít újra virágba borítani a magyar szerzetesség megtépázott fáját…
Zirci Ciszterci Apátság
