A Ciszterci Rend a Szent Benedek-i monaszticizmus ősi törzsének a mélyen vallásos 12. században sarjadt ága. A Molèsme-i bencés monostorból a Cistercium-ba kivonuló Szent Róbert apátnak és társainak célkitűzése a novum monasterium megalapításával az volt, hogy Szent Benedek Reguláját minél nagyobb hűséggel megéljék.

E szerény kezdetű aszketikus vállalkozás minden várakozást felülmúló sikerének titkát jórészt abban az élénk ráhangzásban kell keresnünk, melyet Cîteaux lelkisége vallásos korának azonos eszményekre érzékeny tagjaiban keltett. A Ciszterci Rend a 12. század közepére, Európa minden országába betelepedve, mintegy 350 monostort mondhatott magáénak. Ezt a robbanásszerű növekedést a Szentlélek működésén és a kortárs igényeken kívül jogosan tulajdoníthatjuk a rend legnagyobb hatású alakja, Szent Bernát csodálatos egyéniségének.

Különbözik a szakemberek véleménye afelől, hogy beszélhetünk-e egy sajátosan ciszterci lelkiségről. Bármiként álljon is a dolog, mindenki elfogadja egy ciszterci iskola létét, azaz egy szerzői csoportot, akiknél lehetetlen nem észrevenni egy jelentős szellemi és lelki képzésbeli hasonlóságot, valami ízlésbeli rokonságot, annak ellenére, hogy a csoport tagjai a legkülönfélébb tájakról valók. Ennek az iskolának feje pedig elvitathatatlanul Szent Bernát.

Az ő tanításuk alapján igyekszünk - ha mégoly vázlatosan is - a Cîteaux-i lelkiség főbb vonásait megrajzolni.

A 12. századi keresztény bölcsességnek egyik alapvető fejezete önmagunk, saját lelkünk megismerése. "Isten megismeréséhez önmagad megismerése a lépcsőfok" - hangoztatja Szent Bernát. Megismerni a lelket, főképp titokzatos istenképiségében, hogy ennek segítségével jobban megismerhessék a lelkiélet útjait, melyek Isten mélyebb megismeréséhez vezetnek. Őket mindenekelőtt Isten megtapasztalása érdekli. Ez ugyan a kegyelem műve, de maga a megtapasztalás a lélek részéről, annak képességeire (emlékezet, értelem, akarat) támaszkodva történik.

Ciszterci íróink az egyházatyák nyomán a Szentírás egyes kijelentéseire építik fel az Istennel való benső egyesülésre vonatkozó tanításukat: A lélek Isten képére és hasonlatosságára van teremtve (Ter 1, 26), végső célja pedig a boldogító istenlátás ("... látni fogjuk úgy, amint van": 1Jn 3, 2). E két terminus közt folyik a földi élet, a bűnös ember élete, aki azonban megváltásban részesült, a keresztségben Jézus Krisztushoz lett hasonlóvá, általa lassan át kell alakulnia az isteni képmás Ciszterci lelkiséghasonlóságára. A földi élet tehát az aszkézisnek, az erények gyakorlásának, a régi ember meghalásának, a lélek gyökerében való megújulásának az ideje. Célunk az, hogy egyre jobban levetkőzzük a bűn okozta torzulást (dissimilitudo), s visszaszerezzük önmagunk teljesebb megismerésében az áhított hasonlóságot (similitudo). Ezt a programot foglalja össze Saint Thierry-i Vilmos: "Ó Isten képmása, fontold meg nagyságodat, ragyogjon benne Alkotód képe. Egész magadat vesd bele önmagadnak és annak megismerésébe, akinek képmása vagy." E program megvalósításának legalkalmasabb keretét természetesen a szerzetes életben látják. A szerzetesnek, hogy az önszeretetből a megtisztult istenszeretet fokára jusson, s így alkalmassá váljon a kontemplációban az Istennel való egyesülésre, egyre inkább meg kell szabadulnia az érzékek uralmától. Viszont azt is belátják ciszterci tanítóink, hogy emberi természetünk az Isten felé vezető úton nem lehet el az érzékeken keresztül szerzett benyomások nélkül. Saint Thierry-i Vilmos, aki pedig a misztikus ima magaslatain jár, szégyenkezés nélkül folyamodik ima közben képzeletéhez, "mert, Uram, megengeded és szívesen veszed, hogy az én szegény, még gyenge lelkem kövesse természetét, és képzeletét a te megalázódásaidra fordítsa. Így átölelem az újszülött jászolát, imádom szent emberségét, ajkaimat a megfeszített sebeire tapasztom, kezem a sebek helyére teszem, felkiáltok: Én Uram, én Istenem!" Hasonló vallomások olvashatók a többi atyáknál is.

Első ciszterci atyáink bensőséges, mély áhítatot tanúsítottak Krisztus szent embersége iránt, olyannyira, hogy egyes kutatók a ciszterci lelkiség egyik jellemző vonásaként emelték ki a megtestesült Ige iránti tiszteletüket. Viszont érezhető náluk, hogy a devóció lépcsőfok az Isten (az Ige) magasabb rendű szellemi szemléletéhez, Lobogó Krisztus-szeretetükről szebbnél szebb sorokban vallanak. Szent Bernát szerzetesi élete kezdetétől igyekezett megőrizni szívében Jézus tetteinek, gyötrelmeinek, de kiváltképpen Passiójának emlékét, és hangoztatja, hogy ezt a lelkületét holtáig megtartja. "Az én legfölségesebb filozófiám: Ismerni Jézust, a megfeszítettet." Boldog Elréd is mély beleéléssel állítja elénk Urunk szenvedésének eseményeit: "Láttátok kitárt karjait, hogy mintegy magához öleljen benneteket; szemléltétek, feltárta keblét, hogy mintegy tejével tápláljon. Az áhítat mily édességével tekintettetek a mi megkötözött, köpésekkel illetett, arcul vert Urunkra..."

Krisztus embersége számunkra út, mely az istenséghez vezet. Bernát így beszél erről: "Láthatatlan volt, megközelíthetetlen, túl a mi emberi értelmünk felfogó képességén... Most pedig úgy akarta, hogy meg tudjuk fogni, láthassuk, megérthessük. Hogyan? - kérdezed. Azzal, hogy jászolban fekszik, Édesanyja szűzi ölében pihen, tanít a hegyen, imádságban tölti az éjszakát, ott függ a kereszten: Mikor mindezt elgondolom, Isten az, akit gondolok. Mindebben magát Istenemet érintem."

Ha ennyire jellemző volt lelkiségükben az Úr embersége iránti áhítat, nem lepődünk meg azon - a 12-13. században szokatlanul eleven - Mária-tiszteleten sem, amelyről szinte valamennyi tanúságot tesz írásaiban. Ennek a gyengéd szeretetnek a jele az is, hogy a ciszterciek házaikat eleitől fogva a Boldogasszony oltalma alá helyezik.

Szent Bernát, kiváltképp a Máriáról szóló négy híres beszédében, nem győzi magasztalni a Szent Szűz erényeit: alázatosságát, szerénységét, szűzi tisztaságát s irántunk tanúsított irgalmasságát. Főképpen azonban üdvösségünk történetében elfoglalt helyére, hívő lelkületére világít rá, és arra a kivételes kapcsolatra, mely Krisztushoz fűzte. Guerricus apát azt hangsúlyozza, hogy a Főnek anyja a tagoknak is, tehát minden kereszténynek anyja: "Ez a Szűz, aki egyedül szűz és anya, akinek dicsőséges kiváltsága, hogy világra hozta az Atya egyszülött Fiát, Fiában Fia összes tagját is magához öleli." Stellai Izsák Máriára vonatkozó gondolatai mélyek és eredetiek. Máriás áhítata gyökereit teológiai mélységekbe ereszti. Ő fogalmazza meg a ma annyira kedvelt Mária-Egyház párhuzamot: a keresztségben a szűz Egyháztól és a Szentlélektől születtünk, miként Jézus a Szentlélektől és Szűz Máriától.

Amit Szent Bernát teológiájáról a modern kutatás megállapít, az vonatkoztatható az egész ciszterci iskolára. Tanításukat mértéktartás, a túlzásoktól, egyoldalúságoktól való mentesség jellemzi. "Krisztusban mindennek értéke van számunkra - írja a Clairvaux-i apát -, minden szükséges volt. És szenvedése sem járt nagyobb haszonnal számunkra, mint megdicsőülése." Nem műveltek dolorista teológiát, nem dicsőítették a szenvedést önmagáért. Számukra a megváltás: a szeretet misztériuma, út az öröm felé. Jézus szabadon vállalt szenvedése irántunk való részvétének, szeretetének, emberi sorsunkkal való azonosulásának bizonyítéka.

Ciszterci íróinknak elsősorban nem a fogalmak racionális kifejtése volt a célja, hanem a szíveket felmelegíteni. Ebben az egyházatyák nyomain jártak. A szó nemes értelmében egzisztencialisták, mert nem a dolgok elvont lényege, hanem a lét, az élet érdekli őket. Írásaikat ezért érezzük közel magunkhoz.

Nem valami testtelen kísértetalakok ők, hanem húsból-vérből való szerzetesek, akikben emberi érzések hullámzanak. Példa erre többek közt Szent Bernát klasszikus beszéde, melyet Gellért testvére halála alkalmából mondott el a Clairvaux-i szerzetes közösségben. Az érzelmek micsoda vulkáni kitörései a halál fájdalmas valóságával szemben!

Mikor a lelki élet dolgairól szólnak, nem vesznek el elméleti fejtegetésekben, hanem a tapasztalatra, a belső élményekre hivatkoznak, s alkalomszerűen vallanak a saját belső misztikus tapasztalataikról is.

A ciszterci monostorokban kétségtelenül kemény aszkézis folyt. Ez komolyan vett Krisztus-követésük folyománya. Vállalták szeretetből, de időnként érezték annak terhét is. Alázatosan vallja meg Elréd apát: "Nehéz az Ádám fiaira súlyosodó iga, mely születésüktől fogva nyomja őket mindaddig, míg vissza nem térnek közös anyánk ölére. Ránk nehezedik a szegénység, de éppúgy a gyengeség is. Ostromol bennünket az álmosság, lever a lustaság." Emberek voltak ők is, akikkel megesik, hogy időnként megtorpannak a teher alatt...

Első atyáink már ifjú éveikben magukba szívták a liturgia, az Opus Dei különös szeretetét. Egész életük a liturgia jegyében folyt. Annak ritmusát a liturgia imaórái, időszakai és ünnepei adták meg. Mint monasztikus írók, igehirdetők ihletüket is lényegében a liturgiából merítik, évről évre követik az egyházi év ciklusait és a szentek ünnepeit. A II. vatikáni zsinat buzdítására reflektálva, hogy "a lelkipásztorokat mélységesen járja át a liturgia szelleme és ereje", büszkén gondolhatunk ciszterci őseink igehirdetésére, melyben tökéletesen megvalósult ez az óhaj. És hogy a zsinat ajánlásai közt szereplő "élénk érzék" a Szentírás, Isten igéje iránt mily mértékben érvényesült a monostorokban, arról már Szent Benedek gondoskodott, amikor a lectio diviná-t a Regulában szerzetesei lelkére kötötte. Atyáink gondolataik és kifejezéskészletük jórészét az Írásokból merítik.

A monostor élén atyaként álló apát hivatalból nevelője volt a rábízottaknak. Egyesek közülük korábban újoncmesterként is működtek, így különös készségre is szert tehettek a fiatalokkal való foglalkozásban. Elréd apátról feljegyezték, hogy "természetében gyökeredző vonzalom és állandó nevelői gond" fűzte magiszter korában a rábízottakhoz, hogy nevelésükkel (e-ducatio) az Istenhez való visszavezetésükön át a szó szép teológiai értelmében felemelje (elevatio) őket a teljesebb, boldogabb életre. Milyen szép útmutatás ez ma is az ifjúság nevelésére hivatottak számára!

És végül a ciszterci iskola legjellegzetesebb témája, a ciszterci élet lelke: a szeretet. Az istenszeretet. A ciszterci monostor schola caritatis: végigjárni a tisztuló szeretet lépcsőfokait, hogy a lélek végül is eljusson az Igével való bensőséges, jegyesi kapcsolatig. A kor bencés monostoraiban a misztériumok teológiáját dolgozzák ki, a ciszterciek a misztériumok megélésének misztikus teológiáját (Szent Bernát, Saint Thierry-i Vilmos).

A monostor nélkülözhetetlen életfeltétele a felebarát, a testvérek iránti szeretet. Szent Bernát, aki anyaként akarja szeretni szerzeteseit, így nyilatkozik: "Nem tudom belátni; hogyan lehet azt mondani valakiről, hogy él, mikor nem szereti azokat, akik környezetében vannak." Elréd és mások írásai is tanúskodnak arról a lelki klímáról, melyben az együttélés valóban paradisus claustralis lehetett.

A 12. század első felében új életérzés, egyfajta keresztény humanizmus bontogatja szárnyait. Új emberkép körvonalai tűnnek elő, az érdeklődés az egyén, a személy felé fordul, új lélektani érzékenység jelentkezik. Ehhez a fejlődéshez jelentősen járul hozzá a ciszterci iskola, mikor a keresztény misztérium objektív szemléletét a pietas, a devotio meleg színeivel gazdagítja.

Sulyok Ignác O. Cist.

Felhasznált irodalom

• Ciszterci Lelkiség, Eisenstadt, 1982.
• Fracheboud, André: Les premiers spirituels cisterciens. Paris, 1985.
• Thomas, Robert: Spiritualité cistercienne, Beernem, 1976.
• Leclercq, Jean: "Une doctrine spirituelle pour notre temps?" In: Dottrina della vita spirituale nelle opere di S. Bernardo, Roma, 1991.