Hetvenöt évvel ezelőtt, az 1950. június 8-ról 9-re virradó éjszaka kezdődött meg a magyar szerzetesek és szerzetesnővérek elhurcolása. Ez a ciszterci szerzeteseket is komolyan érintette, hiszen ekkor internálták a kis kunszentmártoni Kármelbe a bajai, a pécsi és a szentgotthárdi rendházaink 37 tagját.

Június 17-ről 18-ra virradóan pedig a székesfehérvári rendtagokat, s a budapesti Bernardinum tagjait telepítették ki. Az ő „célállomásaik” Előszállás és Pásztó voltak.

A száraz adatokon túl azonban érdemes belegondolnunk, hogy rendtársaink többszáz sorstársukhoz hasonlóan egy bőröndnyi holmival voltak kénytelenek nekivágni az ismeretlennek, hiszen még azt sem tudhatták, hogy a hazájukban maradnak, vagy netalán Szibériába deportálják őket. Emellett természetesen ki voltak téve a titkosrendőrség durvaságának is, ahogy azt az alábbi székesfehérvári eset is jól illusztrálja: „Lakatos Dénes bácsi, teljesen vak, öreg – általános ideggyulladásban és prosztatarákban szenvedő –rendtársunk a szobájában feküdt. S elhangzik a legembertelenebb vezényszó: »Dobjátok fel az autóra, útközben majd megdöglik!«”

Kényszertartózkodási helyeiken korábbi életükhöz képest merőben új viszonyokkal kellett szembenézniük. Istenbe vetett hitüknek és derűjüknek ez sem szabott határt, amiről a fennmaradt beszámolók is tanúskodnak.

1950 szeptemberében aztán a teljes számkivetettség lett a rendtagok sorsa, hiszen a szerzetesek működési engedélyének megvonásával a cisztercieket is ellehetetlenítették.

A Kunszentmáronba hurcolt rendtagok Hász Brokárd OCD házfőnökkel - 1950. aug. 7.

 Az Előszállásra internált rendtagok - 1950.

Forrás: Halász Nivárd testvér