A szerzetesek zirci visszatérésének 300 éves évfordulója
„A lelkünk izzón szállt Isten felé, és az égiek közösségéhez kapcsolódva a csillagok közt tartózkodott.”
A Zirci Ciszterci Apátság az idei évben ünnepli háromszázéves évfordulóját annak, hogy a török kor után az addig Pápán élő heinrichaui ciszterci szerzetesek visszatértek az apátság ősi színhelyére, hogy ott folytassák Istent dicsérő monasztikus életüket. A házi krónika így rögzítette az eseményt:
„…a költözés kitolódott egészen 1726. júl. 9-ig, amikor végre megtörtént. 20 szekérnyi holmival, a polányi, koppányi és teveli embereink segítségével szállítottak át minket a pápai rendházból… Itt éltünk tehát ebben a puszta magányban, távol minden evilági zajtól… A lelkünk izzón szállt Isten felé, és az égiek közösségéhez kapcsolódva a csillagok közt tartózkodott.”
Tehát a monostor újra-alapításának erőfeszítései a 17. század második felétől Pápához kötődtek, azonban a szerzetesek mindig is az eredeti helyszínre kívántak visszatérni. A külső körülmények és a monachusok létszáma ezt 1726-ra tette lehetővé. Ekkorra készült el a ma Bagolyvárként ismert épület, mely az első, átmeneti lakhelyül szolgált a visszatérő Johannes Stieffl, Robert Reichel és Ludwig Hartz atyáknak. Hamarosan pedig megkezdődtek a barokk monostor és a templom építési munkálatai is.
Az apátsággal együtt pedig Zirc, mint település is azokban az évtizedekben született újjá, ezért a szerzetesek magától értetődő módon vállalták híveik lelkipásztori szolgálatát. Az azóta eltelt évszázadokban – a kommunista diktatúra legsötétebb éveit leszámítva – mindig jelen voltak a ciszterci szerzetesek, hogy a hitben és a magyarságtudatban irányt mutassanak környezetüknek. Mindig is együtt élt az apátság Zirccel, a településsel. Ma is az egyik legnagyobb munkaadó a környéken a monostor. Ez is az egyik küldetésünk: felelősséget vállalni az itteni emberekért, Zircért.
Bízunk benne, hogy főnixmadár módjára ismét meg tudunk újulni, hogy hivatásunkat és küldetésünket az elkövetkező – legalább – háromszáz évben Isten dicsőségére és az emberek szolgálatában tudjuk folytatni. Egy már elhunyt rendi elődünk szavait idézve:
„Ciszterciek vagyunk, s a ciszterci lélek mindig világalakító, szeretetet adó, önmagát pazarló lélek, természetfölöttiségében is természetes élet volt…A korok lehetnek mások, a külső megnyilvánulások is, a lélek egy.”
